BEMUTATKOZÁS (2010.09.14.)

Kozó Noémi

Született: Kozó Noémi

Születési hely, idő: Körmend, 1986. december 6.

Felcseperedés helye: Csákánydoroszló, Vas megye, Őrség

’Work It, Make It, Do It, Makes Us, Harder, Better, Faster, Stronger’ (Daft Punk: Harder, Better, Faster, Stronger)

„Bankos leszek.” – válaszoltam 12 évesen a szüleimnek, amikor először ültünk le komolyabban beszélgetni a jövőmről.

Az általános iskola után a Szombathelyi Közgazdasági Szakközépiskola diákja lettem, amely időközben megváltoztatta nevét és Horváth Boldizsár Közgazdasági és Informatikai Szakközépiskola lett.

Egyetemi tanulmányaimat a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán folytattam az utolsó osztatlan képzés keretében.

Kezdettől fogva tagja voltam az ika-TM szervezetnek, amely a harmad- és negyedéves középiskolai tanulókat készíti fel az érettségire feladatsoraival és táboraival. A közgazdaságtan szekcióban tevékenykedtem mintegy 4 éven keresztül.

Harmadév után a vállalatfinanszírozás és számvitel specializációt választottam, mellette a Vállalati Gazdaságtan és Számvitel Tanszéken demonstrátori munkát végeztem.

„A zene kell, hogy egy jobb helyre vigyen el!” (Jazzékiel: Legyen)

Zene minden formában: halk és hangos, érthető és érthetetlen, szeretnivaló és félelmetes.

7 évesen beiratkoztam a Körmendi Zeneiskolába, ahol egy év alapozó szolfézs, majd egy év furulya szak után elvégeztem fuvola szakon a zenei általánost (6 év), valamint két továbbképző osztályt teljesítettem.

Zongorán és gitáron pötyögök és pengetgetek.

A komolyzene (Mussorgskij, Purcell, Michael Giacchino) mellett a modern könnyűzenéért is rajongok. Lejátszóimban leginkább a népzenei elemekből táplálkozó zenészek, a new wave, synthpop stílust képviselők és az indie, brit pop diktátorainak lemezei forognak. (Lajkó Félix, B-terv, neo, Hangmás IamX, Placebo, Client, Jazzékiel, Nine Inch Nails, Serj Tankian, Daft Punk, Kraftwerk, Xavier Naidoo)

’Why Don’t You Go Photograph Everything That Ever Passed In Time’ (Serj Tankian: Honking Antilope)

TV-kapcsoló helyett a böngészőre nyomok rá. Kibeszélőshow-k helyett sci-fiket, thrillereket, művészfilmeket nézek (Star Trek, Battlestar Galactica, Hetedik, Hatodik érzék, 12 majom, Simon mágus).

Családommal és barátaimmal gyakran túrázunk (Rába-forrás, Mixnitz) és kenuzunk (főként Rábán).

Ha a Mentor éppen kegyes, gondolataimat szavakba öntöm és megszületik egy-egy novellám.

Szeretem a dinnyét; szeretek éjjel átsétálni a Petőfi hídon; szeretem hinni, hogy nincsenek véletlenek; szeretem az energiaitalt; szeretek felülni a tömegközlekedési eszközökre cél nélkül; szeretem az eperillatú eperízű epret; szeretem nézni a házak tetejét; szeretem a főtt kukoricát; nem szeretem a dinnyemagot; nem szeretem, ha felébresztenek; nem szeretem a tojás sárgáját.

’Over Space and Time’ (Neo: Over Space and Time Again)

„Én az űr szerelmese vagyok.” Jelentette ki egy ismerősöm pár éve. Akkor még csak sejtettem, mire gondol, majd lassan engem is hatalmába kerített az érzés.

Egyetlen biztos úticélom a jövőben az Aurora Borealis-hoz vezet majd.

’Work It Harder, Make It Better, Do It Faster, Makes Us Stronger’ (Daft Punk: Harder, Better, Faster, Stronger)

2008 nyarán az MKB Székházban hitelminősítő gyakornok voltam a non-profit szervezetek és pénzügyi intézmények osztályán.

2009 nyarán az Európai Szociális Alap foglalkoztatott pályázatelszámoltató munkatársként.

A diploma megszerzése után mindenképpen Budapesten szerettem volna élni, ezért itt kerestem munkát.

2010. július 29-én telefonra ébredtem: felvettek.

Két perc múlva könnybelábadt szemmel álltam mezítláb a konyhakövön:

- Anya, bankos lettem.

’Once you have eliminated the impossible, whatever remains, however improbable, must be the truth.’ (Spock, Star Trek 2009)

(Megjelent volna a Kapocs c. lapban.)

For the 3rd anniversary (2010. november 24.)

Kis körben ültünk. Semmit sem tudtunk a másikról, csak a nevét, amely kissé gyűrött papírfecniken virított mindegyikünk mellkasán. A hátoldalán másik név. Na, persze. Minek is pazarolnának ránk új, szép, fehér papírt. Ránk, függőkre.

Nézem a padlót, számolom a cipőket. 7 pár, plusz az enyém. Nem szeretem különösebben ezt a cipőt. Venni kellett valamit, ez volt a legjobb a boltban lévők közül. Akkor még tetszett, most már nem…

Torokköszörülés hasít mélyedést a ránctalan csöndbe. Felnézek. Heten várnak tőlem megváltást. Heten várják, hogy elkezdjem. Heten várják, hogy az én történetem megkérdőjelezhetetlenül nagyobb szenvedést sugározzon, mint az övüké. Nem okozok nekik csalódást.

Pár pillanatig elgondolkozom önzésükön, majd a racionalitást legyilkolják önös érdekeim: végre valakit érdekel, mi történt, mi történik velem. Hát nem mindegy, miért?

„Tudjátok, az elmúlt 3 évet semmi pénzért nem adnám. Szerettem, gyűlöltem, küzdöttem, pörögtem… kipörögtem. Tartozni akartam valahova, még inkább azonosulni valamivel, valakivel. Olyan akartam lenni, mint ők. Nem láttam, hogy belülről szétmarta őket a közöny, lelküket megette az önzés. Akartam.

Akartam lélektelen, vádaskodó valaki lenni. Aztán rájöttem, hogy így váltunk épp senkikké… Menekültünk a monotonitás biztos földjéről. A fekete-fehér valóság helyett a színes valószerűtlenségbe. Otthon, a színfalak mögött írtuk a forgatókönyvet, a színpadon pedig egy kitalált szereplőt testesítettünk meg.

Egy idő után nem játszottam tovább. Az lettem, aki akartam.

Mindezt miért?

Érte.

Megérte?

Szeretnék hinni benne.

Elhinni, hogy nem hiába váltam azzá, ami lettem, nem hiába gázoltam át embereken, lelkeken, érzéseken, nem hiába téptem cafatokra a makrancos elveket.

A dramaturg tolla sokszor élesen hasított a papírba, egyszer át is tépte azt…”

Elhomályosodnak a névtáblák előttem, páran a zsebükben kotornak, én körbenézek a szobában, de rájövök, hogy itt nem lehet hazudni. Néhány zsebkendő lendül felém, velük együtt a kérdés, amire nem készültem fel: Elmeséled?

Megrémülök a feladattól, de érzem, kész vagyok rá. Pár percig erőt gyűjtök, majd hozzáfogok:

„Hittem a csodákban, a megérzéseimben, a nézésében, a beszélgetéseinkben. Naiv voltam. Ő pedig őszinte. Elmondta, hogy nem az, akinek gondolom és csalódni fogok. Azon az éjszakán azonban nem Benne csalódtam, hanem saját magamban. Életem legfájdalmasabb emléke, amit kiradíroznék, meg nem történté tennék. Rajtam kívül senki sem ismeri a pontos történéseket, 2 éve és két hónapja azok a képkockák üldöznek és én csak menekülök előlük. Soha többé nem sütöm azt a sütit, amit akkor nekik készítettem, nem hallgatom azt a zenét, ami akkor szólt, nem megyek arra, ahol történt, gyűlöltem a lakást, ahol még 9 hónapot kellett töltenem utána.

Pörögtem tovább, azt hittem, egyszeri eset. Egy év kellett, hogy rájöjjek: egyik sem lesz az utolsó alkalom. Még mindig mellette álltam, még mindig hittem benne. Egy idő után már nem voltam önálló, döntéseim az övéi voltak, utam az övé volt.

Ne higyjétek, hogy egyedül voltam. Sosem voltam egyedül. Számtalan sorstársam akadt. Azonban nem válik mindenki függővé. Három év alatt egy sorstárs sem volt állandó. Volt, aki annyira vágyott, amennyit kapott, volt, aki továbblépett, volt, akinek semmit sem jelentett. Nálam bizonyára genetikailag kódolt, senki más nem hibás érte.

Kipörögtem.

Azt mondják, ha valaki rossz helyen ül, akkor a jó hely üres. Lát valaki, valahol egy üres széket? Meg akarom találni. Bár itt most jó. Itt vagytok, meghallgattok, elhiszitek, együttéreztek.

Most már újra én vagyok. Így lehet szeretni vagy nem szeretni. Nem úgy, ahogy voltam. Még mindig mellette állok, de már a valóságos lelkemmel.”

Megéheztem. Van még a sütiből, amit tegnap sütöttem. Nem, nem az. Azt soha többé. Leveszem a kis fecnit a mellkasomról, összegyűjtöm a többit a székekről és visszatolom őket az asztal köré.

Berakok valami zenét. Nem, azt nem. Valami mást. Ez jó lesz, ezt szeretem. Nem baj, hogy más nem. Nem akarok már megfelelni.

Talán egy másik életben szükséged lesz rám.

Örök dac, avagy létező egyensúly az álmok és a valóság között (2010. június 12.)

Szeretve lenni mások által. Küzdeni érte, ellene, elfogadni létét, hiányát.

Belenyugodni a rettentő mélységbe taszító szituációkba, legyilkolni a kétségeket, felépíteni az álmot, mely nyilvánvalóan illogikus, mégis cáfolhatatlanul az egyetlen lehetőséget nyújtja, hogy elhitessük a világgal, hogy létezünk.

Ismerjük a célt, az utat nem. Jó irányba haladunk? A megfelelő dimenzióban, időben küzdünk? A megfelelő módszereket használjuk, a megfelelő emberek állnak mellettünk és velünk szemben?

- Anya! Ha felérünk a hegy tetejére, én ebédelhetek a felhőn ülve?

A kislányos naivitásunk nagylányos képzelőerővé nőtte ki magát.

A felnőttkor gyötrő nyűge elől mi a tökéletes életbe menekülünk. Abba az egyetlenegy világba, amely nem létezhet nélkülünk.

Kizárhatjuk a létező univerzum éles késekkel mellkasba hasító közönyét és lecserélhetjük valami csúszósfehér mázba burkolt tanításra?

Láthatjuk-e csak a szépet, a vonatból a tisztáson nézelődő őz fülének rángását, a Petőfi hídon éjjel átsétálva a Dunán tükröződő fényeket, a levelekről legördülő esőcseppet, apukát és kisfiát kézen fogva sétálni, a barát szeméből kicsorduló könnycseppet, mert örömet okoztunk neki? Hallhatjuk-e csak a pozitív hangokat, a szél suhogását az erdőben, a zivatar kopogását a tetőtéri ablakon, a tűz pattogását szalonnasütés közben, anya és lánya párbeszédét az élet nagy kérdéseiről a metrón?

A jellemtelenség öklével csapnak minket durván arcon a mai élet kiskirályai. Bezárnak minket méltatlan körökbe, bele skatulyásdobozokba.

S mi mégis arctalan véleménnyel bízunk abban, hogy mi nyerünk.

Általában nem. Viszont tudjuk, hogy nekünk egy győzelem is elég. A végső, a legnagyobb, amivel a lehetetlent elérjük, megvalósítjuk az illogikus álmot. Miénk lesz az egyetlen Ő vagy sokkal inkább megvárjuk, míg rádöbben: minket kell megszereznie, véghezvisszük az önmegvalósítás tökélyét és a feledhetetlen élet koncepcióját.

S majd akkor nézzünk vissza a törésekkel, csalódásokkal, átalvatlan éjszakákkal, szorongó pillanatokkal teli útra, amikor felénk irányul a kérdés:

- Anya! Ha felérünk a hegy tetejére, én ebédelhetek a felhőn ülve?

Megérte? Meg.

(Készült Hodosi Enikő születésnapjára)

Have never been kissed (2009. június 23.)

Nem siettem el.

Talán már 18 is elmúltam.

Alig emlékszem rá, hiszen nem azért váratott magára ennyit, mert rendkívül megtervezett volt.

Sokszor elképzeltem, sohasem így.

Nem tudom, mi járt a fejemben, azt hiszem túl akartam lenni rajt.

Bánom, hogy akkor éjjel megtörtént, ugyanakkor mégsem.

Botondnak hívták. Nem, nem… Petinek… igazából nem tudom.

Jött, én hazudtam, majd ment.

Utána csak párszor láttam, messziről, ő nem vett észre és én ennek örültem.

Miért nem bánom mégsem?

Mert nem ő volt életem első csókja.

Bizonyos értelemben persze igen.

Aztán jött az újabb, a más, már a neveket is tudtam.

De az első még mindig váratott magára.

Eleinte azt sem tudtam, hogy sohasem az elsőt kapom, nem tudtam, hogy létezhet ilyen egy másik dimenzióban is.

Lassan minden leépült és maradt a nagy űr, ahonnan nem tudtam, mi hiányzik.

Eltelt jó pár év és én szakadatlanul foltozgattam a lyukat. Sikertelenül.

A vásznak mindig szétfoszlottak, a cement útjára engedte a téglát, a pillanatragasztó pedig csupán három napig bírta.

Ő már tudta, hogy felesleges tartania a tarthatatlant.

És akkor már én is tudtam.

Láttam, hogy Te hiányzol belőlem.

A tökéletes puzzle-darabka, a pontosan helyére illő alakzat a Tetrisből.

Próbálgattalak beilleszteni, de hol én fordítottam oda rossz oldalam, hol te fagyasztottad le a játékot.

Nem akarok többé sírva futni valamelyik barátomhoz, aki egy gombostűvel benyomja a Resetet. Az idők során én is megtanultam ezt a bonyolult műveletet: töröljünk mindent és kezdjük újra.

Már nem akarom újrakezdeni, egyszerűen csak oldjuk fel a Pause-t és illesszük be a tökéletes darabot a megfelelő helyre.

Az első csókot Tőled szeretném, Tőled kaphatom.

Beleremegne a Föld, az összes csillag bennünket bámulna, a kép elkészülne, a Tetrisből eltűnne az összes sor és új pályára léphetnénk. Együtt.

Kezem felcsúsztatnám a nyakadon a tarkódig, hogy érezzem, milyen forró.

Tudnád, hogy „megérkeztél”, én pedig tudnám, hogy érdemes volt várni erre a pillanatra.

Én így képzelem az első csókot Veled.

Bizonyára máshogy fog történni, de meggyőződésem, hogy eget rengető lesz és Te vagy az, aki ezt az élményt elhozhatja nekem.

A többi pedig csupán szép emlék.

Nos, már csak a bátorságom kell összeszednem:

Leszel az első csókom?

40.431.600 másodperc (2009. június 14.)

468 nap, 11.231 óra, 673.860 perc, 40.431.600 másodperc.

Ennyi ideje élek börtönödben. Veled és Nélküled.

285 nap, 6.836 óra, 410.160 perc, 24.609.600 másodperc.

Ennyi ideje vagy képes uralni mindent, ami velem kapcsolatos: az álmaim, a vágyaim, a hétköznapjaim, a gondolataim, az ünnepnapjaim, az életem.

Az életem, melynek minden másodpercét Veled tölteném.

Megvilágosodásom abszolút csúcspontján rájövök, hogy én vagyok a hibás, a kevés.

És eszmélek, hogy kérésem már rég teljesült.

285 napja, 6.836 órája, 410.160 perce, 24.609.600 másodperce Veled töltök minden egyes másodpercet.

Elégedettnek kellene lennem, örülnöm és legfőképp boldogan élnem Veled.

Hiányzol!

A beszélgetéseink, melyek magasabb dimenzióba röpítettek, a hangod, melybe minden egyes alkalommal újra beleszerettem, a kezed, melytől biztonságban éreztem magam, mégha csupán egy pillanatra is, az arcod az anyajeggyel, a fekete és fehér pötty, melyek másnak semmit sem jelentenek, engem Hozzád kötnek.

Hibáztam. Nagyot hibáztam, s nem tudom, hogy tehetném jóvá.

Hogy történhetett ez? Hogy válhatott életem meghatározó momentumává az az este, mikor a szemembe néztél?

Aki mások szemében vagy, számomra csak harmadrangú valami. Ennél sokkal fontosabb vagy Te Magad, és a világot megrázó gondolataid, melyeket megosztottál velem.

Erre méltó voltam, másra nem.

Az érzéseid csodálatosak, de leplezed őket egy megközelíthetetlen burokban.

Nem is megközelíthetetlen, csak más. Más, mint ami nekem voltál.

Sosem volt alkalmam megköszönni azokat a perceket, amiket velem töltöttél.

Talán már meg sem tehetem.

Sajnálom, hogy érzéseim, gondolataim soha nem oszthatom meg Veled.

A pillanatra várok, mikor rádöbbensz:

A legfontosabb az a valaki aki belül vagy, akit olyan kevés embernek mutatsz meg, s én – azt hiszem – mégis kaptam belőle egy darabot.

Másodikként rárakódik az a leírhatatlan világ- s „nemvilág”-látás, mellyel mindig is lenyűgöztél.

Külső éned csak egy harmadrangú valami, amit tisztelek, de nem azt szeretem.

Mi választ el bennünket? A tér, az idő vagy mi magunk?

468 nap, 11.233 óra, 673.980 perc, 40.438.800 másodperc.

Ennyi ideje élek börtönödben. Veled és Nélküled.

(Köszönet a gondolatért Osztopáni Krisztiánnak, az Expressis Verbis főszerkesztőjének, aki Örkény-Az élet értelme egypercesének mélyebb megragadásával engem is előrébb lendített.)

kép a fürdőszobából (2009. február 25.)

Egy mondat.
Hatására lihegve zárom magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Lakótársam itthon. Én üvöltenék. Forró vizet engedek, majd belemászom. Égeti a bőröm. Jó érzés. Lenyugszom. Átgondolom a szombat hajnalt.
Azt veszem észre, hogy egyetlen mondatot hajtogatok félhangosan: Tűnj el az életemből!
Egyre hangosabban és hangosabban mondom, a végén már ordítanám. Lakótársam itthon. Erőt veszek magamon és csak suttogom. Sokszor, egymás után.
Tűnj el az életemből, tűnj el az életemből, tűnj el az életemből... Hiányzik a hangerő. Pótolnom kell. Folytatom a mondat ismétlését, de hirtelen belenyilal egy csípő érzés a hátamba. Akkor tűnik fel, hogy körmöm jócskán bőrömbe fúródott a lapockám táján. Eszmélek. Nem enged a hús...A körmöm alatt marad, talán vérzik is. Elfekszem a kádban és megjelennek a szememben a keserűség hírnökei. Folynak végig az arcomon és ordítják, hogy nem vagyok normális.
Csitítom őket, hisz' nem vagyok egyedül, mégis felemlegetik a szombat hajnalt, szilvesztert, november 15-ét, szeptember 12-ét, augusztus 30-át, április 11-ét, február 29-ét és még sorolhatnám.
Előveszem a telefonom. Még mindig bent van a piszkozatok közt.
2008.04.12. 01:14 a szöveg a címe.
Közben feldagad a hátam, már azt is érzem, hogy fáj.
Nem ezt érdemlem. Mit tehetnék ellene?
Felöltözöm, hogy lakótársam ne lássa a sebeket. Felesleges volna, úgysem érti. Mint ahogy te sem és Ő sem.
Szerettél már valakit igazán? Nem. A szoba 6 szegletéből néz rám. És még neki szemrehányó a tekintete. Talán igaza van.
Szavakkal sosem magyarázhatom el, de ha egy pillantással elárulhatnám, nem merek a szemébe nézni, ha egy öleléssel elmondhatnám, nem merek hozzáérni. Mint ahogy szombat hajnalban sem mertem.
Megment valaha valaki?
A kiváltó ok: a mondat.
"attól tartok hirtelen lett estére programom...hopp"
Szombati lány kommentjének zárómondata. Tudom, hova ment. Már ő a szerdai lány is.
Én meg egy senki, aki egyedül pusztul bele, hogy olyan embert szeret, aki azt sem tudja, hogy hívják...

Fogadalom (2009. január 21.)

Megfogadtam. Az újévi fogadalmakat illik betartani. Illene...

Ez azonban más volt. Nem koncentráltam erősen éjfélkor erre az ígéretre, szilárd hittel, hogy idén másképp lesz. Nem csaptam földhöz a pezsgős poharat, hogy véget vetek az egésznek. Sőt! Épp a fogadalmam ellentettjét tettem. Talán azért, mert csak másnap született meg a felismerés: nem mehet így tovább.

Kínoztam magam. Kínoztam magam Veled. A puszta jelenléted képes mérhetetlen erővel a földbe döngölni, hogy elfelejtem, ki vagyok, miért vagyok.

Nem mertem a szemedbe nézni, nem mertem, hiszen tudtam, abban a pillanatban szűnök meg létezni a külvilágban. Csak zuhantam volna mélyre, még mélyebbre, ahonnan csak egy hatalmas pofon téríthetett volna vissza az életbe. Nem volt senki a közelben, aki vállalta volna velem ezt a kockázatot. Aki a megfelelő időpontban az injekciós tűt a vénámba nyomta volna, nem túl korán és nem túl későn, a megfelelő helyre.

Mindig erre vágytam, csak szó nélkül elveszni benned és tudni, jó helyen vagyok.

Egyszer megtörtént. Azon a hűvös nyári éjszakán. Csak álltunk egymással szemben, kimondtad azt a fél mondatot, amit a mai napig nem értek és mélyen a szemembe néztél. Kicsúszott lábam alól a talaj, nem érzékeltem senki mást a közelemben, csak Téged. Gondolataid után kapkodtam, nem értem el őket. Talán megijedtél, hogy valaki megérthet. Az a pillanat nekem sokkal többet jelentett, mint Neked, s az a fél mondat is nagyobb jelentéstartammal bírt, mint azt Te szántad.

Futnék, menekülnék, valami láthatatlan kötelek rántanak vissza. Ezeket Te tartod vagy saját béklyóim láncolnak Hozzád? A küszöbig jutok csak. Sosem tudom átlépni.

Önző vagy. Engedj el… A legfájdalmasabb az, hogy a szemedre sem tudom vetni, hiszen nem tehetsz róla.

Esténként megújult akaraterővel állok a zuhany alá, mindig érzem, hogy most ki tudok mosni magamból mindent, ami Hozzád köt. Pár perc keserves próbálkozás után eszmélek, hogy nem Te távozol belőlem, hanem a lehetetlenség keserű könnycseppjei. Ha látnám magam kívülről, bizonyára szánakoznék.

Egy vírus, amire nincs ellenszer. Mely mélyen beleette magát minden porcikádba, minden gondolatodba, Vele fekszel, Vele kelsz, Vele ebédelsz, Vele élsz. És mégis Nélküle.

Minden vírusnak van ellenszere. Előbb-utóbb. Ezt még nem találták fel. Magam keresem. Kísérleti patkány vagyok egy laboratóriumban és magamon próbálok ki mindent, ami eltávolíthat Tőled. Az eredmények negatívak.

Hol az igazság?

Miért nekem kell viselnem ezt a terhet?

Vége lesz valaha?

Én minden pillanatra emlékszem, minden kérdésre, minden válaszra. Csak részleteket árultál el abból, mire vágysz. Nagy szavakat használtál, megijedtem tőlük. Nem értettem, hogy ezeket miért nekem mondod el…Szerettem volna bölcs lenni és mindent tudni. Tudni a kérdéseidre a válaszokat. Most már tudom, hogy nincsenek válaszok. Esélyek vannak. Esélyek, melyeket ha kihasználsz, Tiéd lehet mindaz, amire vágysz. Bizonyára nem nálam kell keresned ezt az esélyt, bármennyire is megadnék Neked bármit.

Így viszont én földönfutóvá válok, az értelem elveszik és vele együtt minden. Neked erről nem kell tudnod, talán már az is sok, hogy valaha tudtál belőle valamit. Inkább keresd az esélyt!

[2008.09.02. 21:48:39] émi: elveszed azt tőlem, ami biztosan az enyém, de nem tudlak gyűlölni érte, mert én áldozom fel ezt a biztosat érted...